Az állattartás eszközállománya (terelés, szoktatás, igázás, állatgyógyászat) mellett itt találhatók a pásztortársadalom különböző foglalkozási rétegeit és életmódját jellemző használati tárgyak (ostorok, fokosok, balták, juhászkampók, kásakavarók, bicskák). Utóbbiak közé sorolhatók a művészkedő pásztorok kezén készült, gazdagon díszített (faragás, spanyolozás, berakás), személyes használatra kialakított tárgyféleségek, illetve a pásztorgyökerekkel rendelkező naiv faragók alkotásai (botok, ivócsanakok, tükrösök, sótartók, borotva- és gyufatartók, dobozok, szobrok).

A legkorábbi gyűjtés Xántus János tevékenységéhez kötődik. Ő szervezte meg az 1873-as bécsi világkiállításhoz azt az átfogó gyűjtést, amely a pásztorok tevékenységét reprezentáló anyagra is kiterjedt. Választása a jelentős pásztorkultúrával rendelkező területekre esett (Észak-Magyarország megyéi, Dél-Dunántúl). Az általa gyűjtött pásztortárgyak csoportján megfigyelhető a későbbi gyűjteményt jellemző kettősség: az állattartás alapvető, egyszerű eszközei (lófésű, ökörszájkosár) mellett a pásztorok maguk díszítette tárgyai is megtalálhatók (botok, ivóedények, borotvatokok). A témakör fejlesztésének következő, elméleti megfontoltságú gyűjtése Herman Ottónak köszönhető. Nézete szerint a pásztorkodás a magyarság ősfoglalkozásainak körébe tartozik, ezért különös figyelmet érdemel. A millenniumi ünnepségek alkalmából rendezett kiállításra ő maga gyűjtötte össze a vidéket járva az archaikus életformákat őrző tevékenységek (vadászat, halászat, pásztorkodás) alapvető tárgyait, melyeket adatokkal és rajzokkal is illusztrált. Később a kiállítási anyag a múzeumi gyűjteménybe került. A korai szerzeményezések között kiemelkedő Sebestyén Gyula egyetlen tárgyféleségre, a rováspálcákra összpontosító gyűjtése.

A további évtizedekben a gyűjtemény már a kitaposott nyomon haladva bővült tovább. A múzeumi munkatársak (Győrffy István, Viski Károly) az előzmények ismeretében már módszeresen, egy-egy földrajzi tájra (Nagykunság) és még hiányzó tárgytípusokra összpontosítva gyarapítottak. A két háború közötti évtizedekben a pásztorművészeti tárgyaknál új szempontként jelentkezett az egyéniségkutatás. A művészkedő pásztorok tevékenységét alkotó személyiségük minden részletére kiterjedően vizsgálták (Madarassy László, Manga János). Az 1950-es évektől kezdődően, a régi paraszti kultúra társadalmi léptékű felszámolásának következtében ismét nagy lendületet vett a gazdálkodás hagyományos formáira irányuló tárgygyűjtés. Részint egy-egy, addig elhanyagolt tárgykört fejlesztettek módszeresen (állatgyógyászat, kolompok), illetve az istállózó állattartás kisparaszti eszközállományának múzeumi megőrzését tartották a gyűjtők (Csermák Géza, Hofer Tamás, Földes László) fontosnak.

Az utóbbi évtizedek gyűjteményi gyarapodását a műkereskedelemmel és a privát gyűjtőkkel kiépített kapcsolat jellemzi. A hangsúly a régi pásztorművészeti tárgyak felkutatására (Sáfrány Zsuzsa), és a pásztorművészet későbbi fejleményeit (kisplasztika) reprezentáló tárgyak megszerzésére került.
 

A gyűjtemény muzeológusa: Szojka Emese

Feldolgozások:

Földes László: Az Állatartás-gyűjtemény gyarapodása. Néprajzi Értesítő 1969. 58-59; 98-99.

Madarassy László: Vésett pásztortülkök (Magyar népművészet) Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztálya, Budapest, 1925.

Manga János: Magyar pásztorfaragások (Magyar népművészet 5.). Budapest, Corvina, 1972.

Sáfrány Zsuzsa: Az állattartás-pásztorművészet gyűjtemény. In. Fejős Zoltán (főszerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei. Budapest, Néprajzi Múzeum 2000. 75-95.

Sáfrány Zsuzsa: A tükrös. A Néprajzi Múzeum tárgykatalógusai 7. Budapest, Néprajzi Múzeum, 2003.

Sáfrány Zsuzsa: Az állattartás - pásztorművészet gyűjtemény. Néprajzi Értesítő LXXXVIII. 2006. 189­-201.

 

Kérjük, tekintse meg on-line adatbázisainkat, ahol megtalálja a múzeumunk által digitalizált műtárgyakat, fotókat, rajzokat és archív népzenei felvételeket!

század első harmadában Györffy István alföldi gazdálkodáskutatásai révén került a múzeumba nagyobb mennyiségű földművelési tárgy. Az 1930-as évek településkutatásai és tematikus gyűjtései jelentősen hozzájárultak a tárgycsoport bővüléséhez, különösen Viski Károly erdélyi, Gunda Béla dunántúli, Tagán Galimdzsán észak-magyarországi, K. Kovács László alföldi terepgyűjtéseinek eredményeként.

Az 1950-es évektől főképpen Takács Lajos, majd Boross Marietta országos méretű, több témát is érintő kutatásai gyarapították a gyűjtemény állományát mind a szántóföldi, mind pedig a kertészeti kultúra területén. Ugyanebben az időszakban került a múzeumba Fél Edit és Hofer Tamás munkája révén az átányi (Heves megye) anyag, amelynek több mint hatszáz tételt számláló, a földművelés eszközkészletébe tartozó tárgya van. Ebben teljes gazdasági felszerelések, tárgycsoportok, különböző társadalmi rétegekre jellemző tárgyak találhatóak.

A gyűjtemény tematikailag arányos, a legtöbb, paraszti földműveléshez kapcsolódó tárgyféleséget magában foglalja, ugyanakkor földrajzi és mennyiségi eloszlása nem egyenletes. Tárgyaival különösen jól bemutathatóak a hagyományos paraszti gazdálkodás fontosabb mozzanatai, így például a szántóföldi művelés, az aratás, cséplés, a szőlőművelés, gyümölcstermesztés, vagy a kertészkedés különböző ágai.

A gyűjtemény muzeológusa: Máté György

Feldolgozások:
Szuhay Péter: Földművelés-gyűjtemény. In Fejős Zoltán (főszerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei. Budapest, Néprajzi Múzeum, 2000. 51-74.
Selmeczi Kovács Attila: A kézi aratás járulékos eszközei. A Néprajzi Múzeum tárgykatalógusai 11. Budapest, 2006.
Selmeczi Kovács Attila: A tokmány. A Néprajzi Múzeum tárgykatalógusai 13. Budapest, 2008.
Fél, Edit-Hofer, Tamás: Geräte der Átányer Bauern. Koppenhagen - Budapest, 1974.

 

Kérjük, tekintse meg on-line adatbázisainkat, ahol megtalálja a múzeumunk által digitalizált műtárgyakat, fotókat, rajzokat és archív népzenei felvételeket!