[EN]2017 – Szakmai beszámoló

Múzeum és társadalom
TÁRSADALMASÍTÁS, PARTNERSÉG ÉS A MÚZEUMOK NYITÁSA

címmel október 11 és 13 között, Mohácson rendezte meg a Néprajzi Múzeum a Kanizsai Dorottya Múzeummal együttműködésben az országos néprajzos muzeológus továbbképzés konferenciáját. A nem újkeletű, ám annál időszerűbb témaválasztás mögött a tavalyi továbbképzésen is hangsúlyozott megközelítés állt: mely szerint szükséges a múzeumok saját magukról alkotott képének, küldetésének felülvizsgálása és újragondolása. A társadalmi szerepvállalás pedig együtt jár a múzeumi funkciók szerkezetváltozásával, a kutatási, oktatási és kommunikációs területek felértékelődésével.

A konferencia címében is hangsúlyozott nyitás több különböző formában is megvalósult. Formai szempontú újítás volt, hogy a konferencia szakított a megszokott, frontális előadásmóddal: az egyes szekciók egy vitaindító előadásból majd ezt követő rövid prezentációkból és moderált beszélgetésből épültek fel. A műfaji kísérlet sikeres volt: a konferenciát intenzív tapasztalatcsere, a hallgatóság valódi bevonása jellemezte. A nyitás másik aspektusát a megszólalók szerepkörének kijelölése mutatta: a muzeológus, múzeumpedagógus szakemberek mellett a fenntartó önkormányzat és a múzeumhasználó helyi közösség aktív szereplői is megszólalási lehetőséget kaptak, a szervezők ezzel segítették az érdemi párbeszéd kialakulását. A nyitás mint központi kategória a szekciók témaválasztását is meghatározta: a Műtárgyak múzeumi kihelyezése a térbeli nyitásnak, a Múzeumi tudás a múzeum falain kívülre vitele módszertani nyitásnak, a Társadalmi tudás a múzeumban szekció pedig a célcsoportok, társadalmi közegek és együttműködő partnerek körére vonatkozó nyitásnak felel meg (teljes programot ld. az összefoglaló végén).

A Műtárgyak múzeumi kihelyezése szekció témafelvető előadásában a részvételi muzeológia szempontjai felől közelített a műtárgyak múzeumi kihelyezéséhez, kiemelve olyan új- és időszerű gyűjtési szempontokat, mint a demonstrációs tárgyanyag vagy a hetvenes-nyolcvanas évek tárgyainak gyűjtése. A szekció előadói három intézmény gyakorlatán keresztül szemléltették a megyei hatókörű városi múzeumok telephelyeikre, a megyében működő tájházakba, külső helyszínen megvalósuló múzeumi programokra történő műtárgykihelyezési gyakorlatát, az ezzel kapcsolatban felmerülő kérdéseket, problémákat, dilemmákat . A múzeumi nézőpontot szerencsés módon árnyalta, egészítette ki egy tájházat fenntartó önkormányzat vezetőjének előadása, aki többek között számba vette és értékelte műtárgykölcsönzési, -kihelyezési tapasztalatait. Prezentációjából nyilvánvalóvá vált, hogy egy-egy tájház, kis gyűjtemény sorsát, működését, kilátásait alapjaiban határozza meg a települési önkormányzat hozzáállása, a szakmai felügyeletet ellátó nagyobb intézménnyel való együttműködése. A lokális esettanulmány arra is példa, hogy hogyan törekszik egy önkormányzat a fenntartói és szakmai szféra közötti szakadékot áthidalni, és keresni a konstruktív együttműködés lehetőségét, többek között éppen az ilyen jellegű szakmai rendezvényeken való részvétellel, mint amilyen a továbbképzés konferenciája is volt. A szekciót követő élén vita és beszélgetés rámutatott a megyei hatókörű városi múzeumok feladatellátási nehézségeire (eszköz-, infrastruktúra- és humánerőforrás-hiány, az önkormányzati fenntartásból eredő nehezítő körülmények), másrészt a közérdekű muzeális gyűjteményként vagy kiállítóhelyként működő kis intézmények és fenntartóinak egyértelmű igényére a szakképzett muzeológusok rendszeres, folyamatba ágyazott munkájára. E problémakör a vidéki múzeumok egyik legfontosabb aktuális problémáját rajzolta körül: a jogszabály, az egykori megyei múzeumok megváltozott hatóköre és az ezzel járó új fenntartói érdek, a társadalom szolgálatának jogos igénye és a rendelkezésre álló vidéki múzeumi néprajzos muzeológus kapacitás nehezen egyeztethető össze egymással.

A Múzeumi tudás a múzeum falain kívülre „exportálása” a múzeumépületből való fizikai kilépésként és módszertani nyitásként is értékelhető. Ezt a fajta kettős kilépést jól mutatták a szekció prezentáció is: a Janus Pannonius Múzeum pedagógiatörténeti gyűjteménye és a pécsi középiskolák egykori természetrajzi szemléltető anyagainak vándorkiállítása, egy térség sajátos természetföldrajzi adottságaiból kiinduló, és az azt kutató szakemberek kutatásaiból felépített, óvodás korosztályra szabott múzeumpedagógiai foglalkozás, és a szabadtéri muzeológia és a tájegységekhez kapcsolódó forrásközösségek együttműködési lehetőségei, vagy az egészen kis léptékű, kooperációra épített szakmai iskolai programok. A prezentációk figyelemreméltó közös tanulsága volt, hogy a bemutatott aktivitások fókuszában a gyűjteményi tudás állt, ebből pedig részben már következik a másik közös vonásuk, miszerint: a projektekben ideális esetben muzeológus és múzeumpedagógus szakember dolgozik együtt. A szekcióhoz kapcsolt kerekasztal beszélgetés olyan kérdéseket boncolgatott tovább, hogy miként lehetséges a múzeumi tudással egyenrangú helyi és szubjektív tudást a reprezentációba is átfordítani? hogyan tud egy múzeum valóban KÖZszolgálatot végezni, társadalmilag hasznossá, a személyes és közösségi jól-lét előidézőjévé válni? és miként lehet érdemi tartalommal megtölteni az élő reflexió, a párbeszéd, a partnerség és a kölcsönös tanulási folyamat ma oly népszerű fogalmait?

A Múzeum a helyi társadalom szövetében szekció a továbbképzés többi blokkjától eltérő struktúrában, kerekasztal beszélgetésként zajlott, amelynek témája az élő szellemi kulturális örökség fenntartásáról (önkormányzat), szakmai hátteréről (múzeum), az aktív résztvevőkről (forrásközösség, civil társadalom) szól a területek képviselőinek meghívásával. Az UNESCO szellemi kulturális örökség listáján jegyzett hagyomány (mohácsi búsójárás) őrzésének, éltetésének lokális, mégis emblematikus gyakorlatát gondolták végig a konferencia résztvevői. A beszélgetés és a vita kulcskérdései a busójárás mint népszokás, mint élő kulturális örökség, mint turisztikai látványosság köré csoportosult, amelyben a hagyomány és újítás, az intézményesülés, a kulturális örökség identitásformáló ereje, az autenticitás képlékenysége és ezzel összefüggésben a múzeumi reprezentáció és az utcai valóság között meghúzódó feszültség is megjelent. A mohácsi szereplők által elmondottak nyomán olyan általánosabb, elméleti felvetésekről gondolkodtak közösen a résztvevők, mint a hagyomány és örökség fogalmak jelentéstartalma, ezek egymáshoz való viszonya, vagy az élő örökségben, szokásban működő közösségi kontroll ereje és hatásmechanizmusa.

A Társadalmi tudás a múzeumban szekció olyan témákat, prezentációkat fogott egybe, melyek lényegüket tekintve valamennyi a múzeum és környezete kapcsolatát és együttműködését mutatta be, túlmutatva a klasszikus értelemben vett közönségen. Fontosabb kérdésnek számított a külső tudás múzeumi bevonása, ennek tudáscsere folyamatai, a szakmai és emberi kapcsolatok kiépítésének lehetőségei, a magángyűjtők és adományozók szerepe gyűjteményi gondolkodásra, vagy akár egy intézmény célközönségének újradefiniálása, a múzeum baráti körök újragondolása, a „klasszikus” múzeumfelfogástól eltérő társadalmi szerepek kiépítése.

A továbbképzésen résztvevőknek emellett lehetőségük nyílt arról is közösen gondolkodni, hogy hogyan tud egy múlt- és örökségorientált múzeum úgy jelen lenni a kortárs kultúrában, hogy nem ölti magára más (kulturális) intézmények, egyesületek, civil szervezetek szerepeit, hanem éppen múzueumiságát megőrizve nyisson több, a konferencia szekciói által is leképezett területen.

A részletes programot és az egyes szekciók szinopszisát, továbbá a képeket a melléklet tartalmazza (következő három oldal).

A szakmai beszámoló a Néprajzi Múzeum közérdekű adatokat tartalmazó aloldalán feltöltve is megtalálható: http://neprajz.hu/kozerdekuadatok/page/?filter=1